/media/uploads/2025/06/25/hu-11.mp3
1899 elején Dr. Cook felismerte, hogy egy újabb, az antarktiszi jégben töltött tél katasztrofális következményekkel járhat. Sürgette egy menekülési terv kidolgozását, hangsúlyozva, hogy ez közös erőfeszítést igényel, és ez idő alatt minden tudományos tevékenységet fel kell függeszteni. A tisztek gyorsan mozgósították az embereket, és a munka megkezdésével párhuzamosan a tervek is finomodtak. George Lecointe, a Belgica kapitánya és az egyetlen pirotechnikai ismeretekkel rendelkező hajóstiszt még aznap este megkezdte a hajó rakterében lévő robbanóanyag tesztelését.
Noha De Gerlache parancsnok egészségi állapota rendkívül gyenge volt, ő maga is aktívan részt vett a munkában, és a négy megőrzött fűrész segítségével – amelyek a hajó korábbi bálnavadászmúltjából származtak – kidolgozott egy tervet a jég elleni támadásra. Segítségükkel mesterséges csatornát terveztek vágni a jégtakarón keresztül, hogy kiszabadíthassák a hajót. Az útvonal körülbelül 700 méter hosszú lett volna, végén egy 100 méteres nyílással a nyílt vízben, amely a hajóhoz közeledve 10 méterre szűkült, ott, ahol a jég vastagsága akár a 8 métert is elérte.
A csatorna kivágásán két csapat dolgozott szinte megállás nélkül, váltott műszakban, kihasználva a sarki nap csaknem folyamatos világosságát. Az első csapat – De Gerlache vezetésével – reggel 8-tól este 6-ig dolgozott, ebéd- és kávészünetekkel a hajón. Tagjai: Melaerts, Racoviță, Van Mirlo, Johansen, Koren, Van Rysselberghe és Tollefsen. A második csapat, amelyet Lecointe vezetett, az éjszakai műszakban vágta a jeget (este 7-től 11-ig, illetve éjféltől hajnali 4-ig): Dr. Cook, Amundsen, Arctowski, Dobrowolski, Somers és Dufour.
Ez a fizikai megterhelés meglepően jótékonyan hatott a hónapok óta elszigetelt, kimerült és széthúzó legénység moráljára, ugyanis a sarki éjszaka azonban mindenkit megviselt. A munka idején Knudsen beteg volt, és „kályhafény-terápián” vett részt; Dobrowolski alig tudott megállni a lábán, Tollefsen pedig teljesen elvesztette az eszét.
Az első jégtáblákat sikeresen eltávolították a nyílt víz felé, de az egyik beszorult a partok közé – csak dinamittal tudták kiszabadítani. A csapat kétségbeesetten keresett megoldásokat arra, hogyan lehetne megakadályozni a jégtáblák elakadását, csökkenteni a súrlódást, és a lehető legkevesebb fizikai erőfeszítéssel vágni a jeget. Az első nap 40 métert sikerült előrehaladniuk, majd napról napra közelebb kerültek a hajóhoz. Ott azonban a helyzet romlott: a fűrészek eltompultak, mert az öreg jég tele volt konzervekkel, állati maradványokkal és egyéb törmelékkel, ami lehetetlenné tette a vágást. A hajó végül két jégtábla közé szorult, amelyek bármelyik pillanatban összeroppanthatják.
Amundsen egy alternatív tervet javasolt: a hajó mentőcsónakjaival próbáljanak meg kijutni. Ez azonban aligha tűnt kivitelezhetőnek. A legénység gyenge, beteg és demoralizált volt, a jég tönkretette eredeti stratégiájukat, és semmilyen esélyük nem lett volna arra, hogy egy nehéz mentőcsónakot száz kilométernyi jégtáblán átvonszoljanak, majd biztonságosan átkeljenek a viharos Drake-átjárón, hogy elérjék a Horn-fokot, ahol segítséget kérhettek volna.
De Gerlache parancsnokra súlyos döntés várt: elfogadja-e Amundsen kétségbeesett tervét, tudva, hogy még a téli ruházatuk is odaveszett – a patkányok felfalták a hajó rakterében –, vagy inkább a hajón maradnak, ahol ugyan korlátozottak a készletek, de van fedél a fejük fölött. Végül úgy döntött, hogy folytatják a munkát a jégcsatornán. És mintha a sors is melléjük állt volna: amikor már úgy tűnt, hogy az egész csatorna eltömődött, 1899. február 12-én hajnali 3 órára a Belgica majdnem teljesen kiszabadult – csaknem 13 hónapnyi fogság után.
Egyetlen akadály maradt: egy hatalmas jégtábla, amely a hajót a jégtakaróhoz kötötte. Ezt dinamittal el lehetett volna távolítani, de túl közel volt a hajóhoz. Ekkor Georges Lecointe, a másodtiszt, robbanóanyagokat helyezett el a jégtábla legsebezhetőbb pontjaira, hogy a hajó sérülés nélkül szabadulhasson. Somers és Van Rysselberghe mérnökök közben előkészítették a vészmotort, és a Belgica nekivágott a kifaragott csatornának, áttörve minden akadályt, ami újra fogságba ejthette volna.
1899. március 28-án a hajó befutott Punta Arenas kikötőjébe, ezzel hivatalosan is véget ért a belga antarktiszi expedíció. A hajónak ezután hosszú helyreállítási időszakra volt szüksége.