/media/uploads/2025/06/25/hu-3.mp3
De Gerlache egy 1884-ben Oslóban készült norvég bálnavadász hajót vásárolt meg, amelyet átalakított és Belgicának nevezett el. A hajót a második világháború idején, 1940-ben süllyesztették el. A hajójármű 30 méternyi hosszával és 6,5 méteres szélességével impozáns megjelenésű volt, robusztus felépítésű, amely kiválóan megfelelt az Antarktisz zord és kíméletlen környezeti viszonyainak. Az átépítés bonyolult munkálatok sorozata volt, amely 1896 nyarától 1897 júniusáig zajlott: acéllemezekkel erősítették meg, új, 35 lóerős motorral látták el (noha de Gerlache egy 80 lóerős motor mellett kardoskodott), tudományos kutatások kivitelezésére szerelték fel. Innovatív tárolórendszerrel, árbocokkal, kabinokkal és két laboratóriumi egységgel látták el.
Antwerpenben 120 tonna szenet rakodtak a fedélzetre a hajó motorjának kazánjához, amelyet további 40 tonna antracit egészített ki a hajókályhák számára – figyelembe véve, hogy az úticél nem tartozik a legmelegebb térségek közé. A terv szerint Punta Arenasban, a Magellán-szoroson való átkelés előtti utolsót megállónál a hajót további 100 tonna szénnel látják majd el. A Belgica motorja rendkívül takarékos üzemelés mellett naponta közel 2 tonnányi szenet emésztett fel, miközben óránként nagyjából 3 tengeri mérföldes sebességgel (körülbelül 4,83 km/óra) haladt. A maximális sebesség 7 mérföld/óra (11,27 km/óra) volt, amelyet jelentősen megnövekedett üzemanyag-felhasználás kísért.
„Egy olyan expedíció esetében, mint a miénk, az útitársak kiválasztása rendkívül fontos” – jegyezte meg Adrien de Gerlache parancsnok. Ahogy alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, megkezdődött az expedíció megtervezésének és megszervezésének kemény, kitartást igénylő munkája. A fiatal belga tudósok, akik szóba jöhettek csapattagként, sorra visszaléptek: nem vállalták, hogy ilyen hosszú időre elszakadjanak családjuktól és félretegyék karrierjüket — különösen úgy, hogy az eredeti tervek szerint az expedíció két sarki évszakot is felölelt volna.
A személyzet élén a 31 éves belga Adrien de Gerlache de Gomery állt, az expedíció parancsnoka. Elsőként a 26 éves lengyel Henryk Arctowski csatlakozott hozzá, aki geológusként, oceanográfusként és meteorológusként vett részt a vállalkozásban. Mindezekre alaposan felkészült: Svájcban gleccsertant, Angliában pedig meteorológiát tanult speciális, gyakorlati képzéseken.
A szintén belga, 28 éves Émile Danco, de Gerlache régi barátja, kiválóan képzett tüzértisztként nagy lelkesedéssel várta, hogy részt vehessen az expedícióban. Egészségi állapota azonban – aortatágulat – miatt kezdetben elutasították a jelentkezését. Hosszú egyeztetések után végül mégis engedélyezték, hogy geofizikusként csatlakozzon a csapathoz.
A 29 éves román Emil Racoviță Arctowski ajánlására került be a csapatba. Párizsban keltette fel Arctowski figyelmét, amikor kiderült, hogy Racoviță szakdolgozatát tengeri soksertéjűekről írta, a Banyuls-sur-Mer laboratóriumi hajóin végzett kutatásokat, a zoológusok között az elsők között volt, akik merülve tanulmányozták a tengerfenék élővilágát, és új, nyílt tengeri halászati módszereket dolgozott ki. Bár érdeklődött az expedíció iránt, a részvételt megnehezítette, hogy Romániában kötelező katonai szolgálat várt rá. De Gerlache közbenjárására Flandria grófnője, Marie de Hohenzollern-Sigmaringen – I. Károly király húga – intézkedett, és elérte Racoviță felmentését.
A 28 éves belga Georges Lecointe vállalta a másodparancsnoki szerepet. Szenvedélyes navigátor volt, aki korábban a francia haditengerészetnél szolgált tisztként. Az expedíció során navigációs tisztként dolgozott, de feladatai közé tartozott a csillagászati megfigyelések végzése, valamint a felfedezett területek hidrográfiai és térképészeti felmérése is.
Hozzájuk szegődött a 25 éves norvég Roald Amundsen is, az expedíció főhadnagyaként. Később ő lett az első ember, aki elérte mind az Északi-, mind a Déli-sarkot. Amundsent méltán tekinthetjük a sarkkutatás ikonikus alakjának: közel harminc évig járult hozzá a sarkvidéki felfedezések technikai fejlődéséhez – a kutyaszános utaktól a léghajókig –, és összesen hét expedíciót vezetett az Északi-sark és az Antarktisz felé, míg végül 1928-ban eltűnt egy mentőakció során az Északi-sark felett.
Az expedíció orvosa és egyben hivatalos fotósa a 32 éves amerikai Frederick Cook volt. A Grönlandon szerzett tapasztalatai révén értékes tagja lett a csapatnak – nélküle a Belgica küldetésének kimenetele valószínűleg sokkal tragikusabb lett volna.
Henryk Arctowski meghívására a 25 éves lengyel Antoni Dobrowolski is ellátogatott Antwerpenbe, hogy megtekintse a Belgica fedélzetét. A hajó és az expedíció terve annyira lenyűgözte, hogy szenvedélyes levélben kérte de Gerlache-t: engedje meg, hogy csatlakozhasson a legénységhez, és meteorológiai asszisztensként dolgozhasson.
Az egyetlen tiszt, aki fizetést is kapott az expedícióban való részvételéért, a 21 éves belga Jules Melaerts volt. A többi tag önként, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül ajánlotta fel szolgálatait a vállalkozás javára.
Az expedíció összetétele igazán nemzetközinek számított: kilenc belga, hat norvég, két lengyel, egy román és egy amerikai alkotta a csapatot. Dr. Cook-ot leszámítva egyiküknek sem volt korábbi tapasztalata sarkvidéki kutatásokban, és legtöbben még pályafutásuk kezdetén jártak. A legfiatalabb mindössze 18, a legidősebb pedig 34 éves volt.
Az út során két legénységi tag is életét vesztette. 1898. január 22-én, egy heves vihar közepette, egy hullám lesodorta Carl August Wiencke tengerészt a fedélzetről – testét elnyelte a jéghideg víz. Tragikus veszteség volt ez a csapat számára. Nevét ma egy Antarktiszhoz közeli Wiencke-sziget őrzi. 1898 június 5-én újabb csapás érte a felfedezőcsapatot: Émile Danco, akinek szívbetegsége a sarki tél megpróbáltatásai alatt súlyosbodott, a hajón halt meg. Emlékét az Antarktiszi-félsziget egyik szigete és partszakasza őrzi. Halála mélyen megrázta az egész csapatot. Racoviță naplójában így írt erről a fájdalmas pillanatról: „Soha sem fázott még ennyire a testünk, soha nem voltunk még ilyen fagyos a szívünk.” A legénység egy harmadik tagja, Engebret Knudsen is tragikus sorsra jutott: alig néhány hónappal az expedíció befejezése után hunyt el.