/media/uploads/2025/06/25/hu-8.mp3
1898 februárjában a Belgica a Bellingshausen-tenger jegébe szorult. Közeledett a sarki tél – és vele együtt a sarki éjszaka is. Május 16-án teljes sötétség borította be a tájat, amely közel 70 napig tartott. A legénység testi-lelki állapota egyre romlott. Dr. Frederick Cook kezdetben „sarki vérszegénységet” diagnosztizált: a matrózok fizikai kimerültségtől, szabálytalan szívveréstől, zavartságtól, csökkent figyelemtől, elsápadástól és gyors hajőszüléstől szenvedtek.
„Mint a növények az üvegházban” – írta Cook, aki meggyőződéssel vallotta, hogy az emberi szervezet éppúgy függ a napfénytől, mint a növények. Ha nem tudott világosságot varázsolni a jég fogságában lévő hajóra, hát megpróbált világosságot teremteni a hajóban. Azok számára, akik a legrosszabb állapotban voltak, „kályhafény-terápiát” vezetett be: naponta egy órára kiültette őket a tiszti szállás melegét és fényét árasztó kályhája mellé. Bár a kályha nem volt ideális fényforrás, a meleg és az orvosi figyelem már önmagában is enyhülést hozott.
Ahogy telt az idő, a helyzet egyre súlyosbodott. A legénység nagy része ágynak esett, és a sarki éjszaka közepén a testi-lelki leépülés riasztó jelei mutatkoztak. Azoknak, akik még talpon voltak, Cook napi sétát írt elő a hajó körüli jégtáblán – de csak a közelben, mert a távolabbi jégmezőkön könnyű volt eltévedni. Ezt a kijelölt útvonalat maguk között „bolondok sétányának” nevezték el. Cook megfigyelte, hogy „Az emberek arca, ujja vagy lábujja könnyen lefagy anélkül, hogy észrevennék.”